the blog is a no negativity zone.

Kicsivel több mint egy hónapja, egy londoni emeletes buszon került szóba az, Borókával, melyikünk milyen ember, és mennyit változtunk azóta, hogy kikerültünk ide, Angliába. Abban mindketten megegyeztünk, hogy nekem lényegesen több önbizalmam van mint eddigi életem során bármikor, ezt már rengetegen megjegyezték az otthoniak közül is.

- Mikor tavasszal hazamentem, akkor tűnt fel először, hogy olyan, mintha egy teljesen új, idegen Bebe nézne rám vissza a tükörből - mondtam aztán.

- És tetszik az új Bebe? - kérdezte Boróka.

- Nem tudom - csóváltam meg fejem.

Tényleg nem tudtam. Persze, az új Bebe sem különbözött olyan nagyon régi Bebétől, de egy kicsit azért mégis más lett. Legalábbis próbált más lenni. Próbált úgy tenni, mintha feldobnák a szombat esti pubozások gondolatai, vagy éppen az, hogy fiúkkal barátkozzon és beszélgessen. Közben, mégis, legbelül a régi Bebe szinte rimánkodott, hadd vehesse át ismét az irányítást. Szeretett volna naphosszat a szobájában ülni, olvasgatni, sorozatokat nézni, irogatni, álmodozni. Szerette volna, ha az emberek továbbra is levegőnek nézik, és csodabogárnak tartják, nem pedig valami különleges egzotikus lénynek amiatt, hogy szereti a videojátékokat. 

Ne értsetek félre. Örülök annak, hogy meg merek szólalni a boltokban, elmegyek egyedül étterembe, vagy moziba, és nem tartok attól, hogy valaki kiröhög majd. Ezek mind azok a dolgok, amik tetszenek új Bebében, de a többit, ami vele jár, szeretném nagyon gyorsan magam mögött hagyni.

Mindig is félénknek neveztek, illetve neveztem magam. Nem beszélgetek emberekkel, mert túl félénk vagyok. Nem szeretek eljárkálni bulizni, vagy akár szocializálódni, mert félénk vagyok. Nincsen sok barátom, mert félénk vagyok. Miután mégis kimozdultam valahová, úgy érzem szükségem van arra, hogy két napot a szobám magányában töltsek, hogy feltöltődjek kicsit. Szeretek álmodozni, elmerülni a gondolataimban, sőt, bezárkózni a kis álomvilágomba, mert félénk vagyok. 

Nem, itt valami nem stimmel, éreztem én már ezt nagyon régóta. Találkoztam már félénk emberekkel, de valahogy egyikük sem tűnt olyannak, mint én. Lehet, van bennem egy nagy adag félelem is, de a fő oka annak, hogy nem szeretek emberek között lenni az az, hogy sokkal jobban élvezem az egyedüllétet. Eddig azt hittem, ez valamiféle speciális Bebe-csodabogárság. Aztán pár órával ezelőtt, teljesen véletlenül rátaláltam egy bejegyzésre az Owl City-s Adam Young blogján, és megtudtam valamit: nem vagyok egyedül. Magyarul talán még külön szó sincs az olyanokra, mint én, egyedül a “magába zárkózó” kifejezést találtam, de ez nagyon elcsépeltnek tűnik. Angolul “introvert”-nek nevezik az olyan embereket, mint én. Mivel magyarul még csak cikket sem találtam erről, íme egy kis saját fordítású leírás, egy angol nyelvű honlapról:

Sokak hiedelmeivel ellentétben az introvert (már csak azért is így fogom hívni) emberek nem egyszerűen félénkek. Sőt, a félénkségnek nem sok köze van ahhoz, ha valaki introvert. Lehetnek félénkek ugyan, de introvert embernek lenni sokkal többet jelent ennél. Az introvert ember, tulajdonképpen az energiáját abból nyeri, ha egyedül lehet, és mikor ki kell mozdulnia, vagy más emberekkel lennie, ez az energia lecsapolódik.

Sokkal jobban élvezik a gondolkodós tevékenységeket. Magát a gondolkodást, felfedezni érzelmeiket, és gondolataikat. Még ha jól is bánnak az emberek, akkor is kerülik a társaságot, mert ez túlságosan leszívja energiáikat. Bármennyi időt is töltsenek mások között, például egy partin, utána szükségük van egyedüllétre ahhoz, hogy feltöltődjenek. 

Mikor egyedül szeretnének lenni, az nem feltétlenül a depresszió jele. Vagy szeretnének feltöltődni, vagy csupán szeretnének kicsit a gondolataikkal foglalkozni.

(a következő leírások Adam Young blogjából származnak)

Nem szeretnek beszélni semmiségekről. Ha olyan téma következik, ami nagyon érdekli őket, akár órákig be nem áll a szájuk. 

Szükségük van egy okra ahhoz, hogy hozzászóljanak valakihez. Nem fognak beszélgetést kezdeményezni csak azért, hogy legyen mit csinálniuk.

Szeretnek egyedül lenni, álmodozni, problémákat megoldani magukban. Magányosak lehetnek, ha nem tudják a felfedézesiket, ötleteiket megosztani másokkal. Egyszerre csak egy emberre tudnak igazán odafigyelni és mélyebb kapcsolatot kialakítani.

Sokan azt hiszik, nem képesek arra figyelni, ami körülöttük folyik. Ez nem igaz, egyszerűen csak a saját kis világuk sokkal érdekesebb számukra.

Szeretnek otthon, vagy a szabadban relaxálni, nem keresik különösebben az izgalmakat. Ha túl sok a zaj, vagy a beszéd körülöttük, egyszerűen leblokkolnak. 

Ne próbálj megváltoztatni minket. Egyrészt, mert ez felesleges stresszhez, az önbecsülés csökkenéséhez vezethet. Néhány tulajdonságot ugyan eltanulhatunk a többi embertől, akik másképp gondolkodnak, de bármi történjék is, mi legbelül mindig magunkba zárkózó emberek leszünk. 

Igaza van Adamnak, és a többi honlapnak is abban, hogy a világban, ahol az emberek többsége, mondhatni normálisan él (szeret szocializálódni, eljárni, és nem nehéz vele két szónál többet váltani), bizony nehéz boldogulni, ha valaki olyan, kissé gyári hibás, mint én. 

Nem, nem gyári hibás. Különleges. Ha ezt most megpróbálnám elmondani anyunak, vagy bárki másnak, valószínűleg annyit kapnék csak válaszul, introvert az apám füle, csak az agyammal van a gond, a hozzáállásomon lehet változtatni. Nem, nincs itt semmiféle hozzáállás. Ilyen vagyok. Lehet, több az önbizalmam, de sose leszek én a parti csillaga, vagy maga a megtestesült Flört Istennő. Bárhogy is próbálkoznak mások megváltoztatni, mindig is az fogja jelenteni számomra az abszolút boldogságot, ha leülhetek egy könyvvel a kezembe a szobám egyik sarkába, vagy megnézhetek zsinórban öt Supernatural részt. Ez vagyok én. Nagyon remélem, hogy egy szép napon másoknak is meg tudom magyarázni majd ezt. Ameddig ez nem következik be, azt hiszem csendesen örülni fogok annak, hogy úgy tűnik, Régi Bebe és Új Bebe kibékültek egymással. 

Lehet holnap pár embernek, akiket szeretek belinkelem ezt a bejegyzést, hátha kicsit megértik majd akkor, miért vagyok ilyen, amilyen, és miért is nem szeretnék megváltozni.

És megint nem sikerült sokat írnom ide. A helyzet az, hogy mostanában nem is tudok miről írni, mert valahogy minden, ami történik velem, Angliához kapcsolódik. Akár ha szomorú vagyok, akár vidám, minden. Azoknak a történéseknek pedig megvan a maga helye, tudjátok. A Chorleywood Adventures, továbbra is.

Igazából azért gondoltam, hogy írok ide, mert a statisztikák (na nem a Tumblr statisztikái, itt szerintem nem is létezik ilyesmi) szerint még mindig nagyon sokan látogattok innen arra az oldalra, ami azt jelenti, hogy ide is még mindig sokan látogattok, annak ellenére, milyen keveset írok. Ez pedig megmelengeti kicsi szívem, de tényleg. Szeretlek titeket.

De hogy írjak valami érdekeset is.

Rájöttem, mennyire mókás egyedül dolgokat csinálni. Persze, közel sem annyira, mint barátokkal, vagy valami, de egyáltalán nem is olyan vészes, meg kínos, mint Angliába jövetelem előtt gondoltam volna. Például, múlt héten elhatároztam, hogy mostantól minden kedden moziba megyek majd, egyedül. Ez most persze rögtön ugrott, rajtam kívül álló okokból, de egyedül mozizni tényleg jó dolog. Senki nem dumál végig a füledbe, vagy éppen röhög a totál nem vicces részeknél, mint ahogy kedves barátnőim tették a legutóbbi ASZE-mozizás alkalmával, mikor otthon voltam. 

Hétvégén ellátogatok, ha minden igaz, egyedül, Brightonba. Nem bánom. Lesz időm bőven megnézni, amit akarok, senki nem siettet, vagy éppen sír, hogy éhes, fáradt, unatkozik, másik irányba akar menni. A mólón a játékokat is simán kipróbálhatom egyedül, pont olyan lesz, mint mikor a németországi vidámparkban ketté szoktuk szakadni Tökivel, hogy ő felüljön a legdurvább dolgokra, én meg az annyira nem durvákra. Csak most éppen nem lesz Töki, aki a sorba állás kellős közepén felhívhatna, hogy merre vagyok, ő már régen végzett.

Szóval, csak annyit tudok nektek mondani: ha esetleg úgy adódna a dolog, hogy senki nem ér rá veletek mozizni, kávézni, akármi… mély levegő, és hajrá. Induljatok neki bátran akár egyedül is. Ha esetleg attól félnétek, valaki furán nézne rátok, mert egyedül vagytok, húzzátok ki magatokat, és ne is törődjetek velük. 

Hirtelen már eszembe is jutott, miről fog szólni a következő bejegyzés.

Addig is, kis meglepetés:

http://usa-here-i-come.blogspot.com/

Egyelőre még nincs bejegyzés, de azt hiszem, a blog címéből tökéletesen ki lehet találni, miről fog szólni az egész móka.

Mint nagyon jól tudjátok, kedves törzsgyökeres Bebe-olvasók, sosem volt még barátom. Azok, akik esetleg ezzel nem lettek volna tisztában, ez az a pillanat, amikor röhögni lehet, igen. Háhá.

A helyzet az, hogy a kijelentés, miszerint sosem volt igazi barátom (nem számít igazi barátnak a pár bejegyzéssel előbb említett egyén, akivel 11 évesen “jártam”), nem teljesen igaz. Volt egy srác, ugyanis, akivel… hát, járásnak nem nevezném a dolgot, mert azalatt az idő alatt, amíg fenetudjamianeveannakamitcsináltunk egyszer sem találkoztunk. Valószínűleg páran ezt a sztorit is nagyon jól ismeritek, de mint említettem már, ez a blogolás most a saját lelkem könnyítésére szolgál, és azt hiszem, jót fog tenni, ha leírok mindent.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem találkoztunk volna vele. Mert de. A szüleink nagyon régóta ismerik egymást, más szülőkkel együtt, és a nagy banda, szülők, gyerekek, mindenki párszor egy évben összeröffen egy nagy bulira. Nyaranta néha egy több napos bulira, ahol a szülők isznak, a gyerekek meg röhögnek rajtuk. (Sajnos, régen volt már ilyen buli, ha mostanában lenne, tuti más lenne a helyzet. A gyerekek és a szülők együtt versenyeznének, ki tud többet inni, aztán talán még azt is megérném, hogy hányás közben a saját anyám fogja a hajam…)

Elkalandoztam.

Szóval, azon a nyáron találkoztam először vele, mielőtt megkezdtem volna a gimnáziumot. Vagyis nem tegnap. Leginkább azért tűnt fel, először, mert rettenetesen hasonlított arra a fiúra, akiért gólyatáborban oda meg vissza voltam. Nagyon sok minden nem maradt meg abból a két napból, mert mint már említettem, régen történt. Azt tudom, hogy egy lakókocsiban aludtunk ( nem ketten, hanem pl még az öcsém is, meg ha jól emlékszem, az ő öccse is), meg azt is tudom, hogy szokás szerint az ő apja itta a legtöbbet, és rémlik, hogy meglátogatott minket valami akkori miniszter is, valakinek egy jó ismerőse, és akkor derült ki, hogy anyu fül melletti kis búbja, tulajdonképpen egy daganat, amit műteni kell… de ezeken kívül tényleg minden kiesett.

Következő évben ismét meg lett tartva a buli. Emlékeztem Rá, természetesen, és borzalmasan vártam a találkozást. És, azt tudtam, hogy cuki volt előző évben is, de mikor újra megláttam, hát jézusatyaúristen. Totál odáig voltam. Meg vissza. Amúgy valaki olyasmi srácot képzeljetek el, mint amilyen Toby a Pretty Little Liarsben. Csak helyesebbet egy fokkal.

Erről a buliról, már sokkal több mindenre emlékeztem. Például, hogy megkergetett pár liba. Kiscicákkal játszottam. A bátrabbak egy horgásztóban fürödtek (én már akkor is rettegtem a halaktól). Ó, és igen. Ő meg én sülve-főve együtt voltunk. De tényleg. Két napig folyamatosan. Nyomoronc kis életem hirtelen tökéletes lett! Volna.

Ő, ugyanis, az év legnagyobb részében Németországban lakik. Ettől függetlenül, egy szép, őszi estén, jópár msn-es beszélgetés után kibökte, hogy ő bizony szeret engem. Igen, tudom, mindössze kétszer találkoztunk. Már itt fel kellett volna figyelnem arra, hogy valami nincs teljesen rendben vele, már ha kapcsolatok jönnek szóba. De nem figyeltem, mert rettenetesen boldog voltam, hogy úristen, van valaki, akinek én kellek. Pár napig egy nagy, rózsaszín felhőben éltem. Én, Bebe, akinek már barátja is van. Hahaha. 

Eleinte folyamatosan csöpögtem a gép előtt ülve, mikor azt írta, mennyire szeret, és milyen gyönyörű vagyok, és a többi, és a többi. Aztán, nagyjából két hét elteltével már legszívesebben lecsaptam volna, annyira idegesített, hogy másról egyszerűen képtelenség volt beszélgetni vele. Mintha csak én érdekeltem volna. Mivel, utálok magamról beszélni, és már akkor is utáltam, érthető, miért szerettem volna, ha különféle filmekről, zenékről, akármi másról dumálunk, mint rólam.

Szóval, igen. Összetörtem a szívét szegény srácnak, elég csúnyán. Úgy értem, közölni valakivel, aki a jelek szerint ennyire odáig van érted, hogy bocsi, de neked tulajdonképpen más tetszik, és egyébként sem gondolod, hogy működni fog ez a dolog… igen, talán a legkegyetlenebb tettem volt, egész eddigi életem során. Hogy megbántam-e? Nyilván. Leginkább azért, mert ezután következett az a két hét, amit, amíg élek, nem fogok elfelejteni. Az Anyu Nem Szól Hozzám, Vagy Ha Igen, Akkor is Azért Teszi, Hogy Mindenféle Lelketlen Ribancnak Elhordjon-két hét. Megérdemeltem, maximálisan, most már látom. De azt továbbra is fenntartom, hogy úgy éreztem, még úgy is, hogy több száz kilométer választott el minket egymástól: ez a srác bizony megfojt a szerelmével. Vagy rajongásával. Mindegy, minek nevezzük.

A legkínosabb dolog aztán az volt az egészben, hogy mielőtt szakítottunk volna, meghívtam Fehérvárra egy napra, hogy végre, együtt is legyünk. Mármint, nem úgy. Csak simán. Nos, ő úgy gondolta, ez a meghívás, annak ellenére, hogy szakítottunk, ugyanúgy áll, így, együtt töltöttünk egy tökéletesen kínos napot. Illetve, a legfurcsább az egészben az, hogy valahogy sikerült dumálgatnunk, mindenféléről. Mikor ” együtt voltunk”, miért nem ment? Igazából, ha nem éreztem volna egy szörnyetegnek magam, nagyon mókás nap lehetett volna. Beülhettünk volna moziba, kávézhattunk volna, vagy bármi, de nem szerettem volna semmiféle olyan dolgot művelni, amit olyan emberek szoktak, akik csak egy kicsit is bírják egymást.

És reménykedtem benne, hogy mikor búcsút intettem neki a buszpályaudvaron, utoljára látom.

Hát nem így történt. Apunak ugyanis mindenképp vennie kellett egy gépet abban a városban, ahol ők is laknak Németországban, így következő év tavaszán pár napig el kellett viselnem a bús kiskutyaszemeket, és anyu újabb kommentárjait arról, mekkora szar szemét szar alak vagyok. A legközelebbi kirándulás alkalmával, pont ezért, nem tartottam velük. Meg azért, mert épp aznap volt a szokásos bécsi kiruccanás a sulival, amit semmiképp sem szerettem volna kihagyni.

Szóval, ha jól számolom, körülbelül két évig nem láttam. Az a gond, hogy már nem tudom, mikor volt a következő találkozásunk. Tökösnek már megvolt a monociklije, és ha jól emlékszem, tavasz volt. De lehet ősz. Bár inkább tavasz, mert azt hiszem, Tökösnek már egész jól ment a monocikli… de ez sem biztos. Hiába, a memóriám már nem a régi. 

Na mindegy, a lényeg, hogy mikor újra láttam, annyi évnyi kihagyás után, hát bizony erősen megmozdult bennem valami. Bár ennek valószínűleg csak az volt az oka, hogy addigra már elértem a mostani állapotot: vagyis azt, hogy nekem pasi kell, mert ki kell elégítenem a mindenféle igényeim. Most már lehet rosszra gondolni is, ugyanis, valahányszor ránéztem, csak az járt a fejemben, hogy úristen, mennyire megfognám, beráncigálnám a hálószobájába, aztán lelökném az ágyára és rávetném magam. Csak nőiesen. Igen, tudom, hogy egy görény vagyok, bár akkor még nagyobb görény lennék, ha tényleg meg is tettem volna ezt. 

Nem kaptam kiskutya-tekintetet. Nagyjából, semmilyen tekintetet nem kaptam, ugyanis úgy került engem, mintha legalábbis valami fertőző betegségem lenne. Ami, bevallom, nagyon rosszul esett. Úgy értem, akkorra már több mint két éve volt annak, hogy történt köztünk az az akármi, igazán túltehette volna magát rajta, hogy miközben a szüleink szokásukhoz híven iszogatnak kicsit, öcséink meg igyekeznek minél nagyobb tábortüzet gyújtani, mi elvonuljunk a szobájába, és izé. 

Sőt, azt is biztos forrásokból tudom, hogy a “szakítás” egyáltalán nem hagyott benne olyan mély nyomot, mert vígan szédítette a német lánykákat, akik valami oknál fogva hihetetlenül dögösnek találták. Oké, egy kicsit értem miért…

A lényeg, hogy mostanság, egyik napról a másikra azon kaptam, hogy az ő adatlapját is rendszeresen kukkolom Facebookon. Két dolog tűnt fel: az egyik, hogy sokkal jobban megdobogtatja a szívem, mint szabadna. Túl régen történt már az a valami, ami köztünk volt, sajnos, elfelejtettem már, mekkora egy idegroncs voltam azokban az időkben. A másik pedig, hogy nagyon sok, nagyon csinos német lányka írkál neki mindenféléket, amiket inkább le sem fordítok a Guglival. Persze, ahogy az angol mondaná, karma’s a bitch, szóval ő, történetünk pozitív főhőse vígan éli életét, én meg, a gonosz dög… hát én meg. Ja. Folyamatosan rohangálok az olyan fiúk után, akik észre sem vesznek, vagy csak simán barátnőjük van, vagy akármi. 

Őszintén, sokszor gondolkoztam már azon, hogy fogom, és felveszem a barátaim közé. Mert miért ne. Abban nincs semmi rossz. De ezzel együtt már arra is gondoltam, hogy akár írhatnék neki levelet is. Hahó, úristen, még mindig dögös vagy. Figyu, tudom, hogy egy ribanc voltam, de elfelejthetnénk a régi dolgokat, és dumálhatnánk megint? Éppen Londonban vagyok, ha erre jársz, összefuthatnánk. Nem, ezek a dolgok nem így működnek. Pedig lehet, ha összeszedném a bátorságom, és leírnám neki, hogy mennyire sajnálom, amit vele műveltem, és mennyire nem érdemelte meg, mert ő egy jó ember, én meg továbbra is egy lelketlen ribanc vagyok, ismét helyre rázódna a karmám, és hirtelen láthatóvá válnék a fiúk a számára. A gond, persze, továbbra is csak annyi, hogy nekem ehhez nincs elég bátorságom.

Bizony, egy gyáva, lelketlen ribanc vagyok. Ezen nincs mit szépíteni. Soha nem fogom megérdemelni, hogy legyen valaki, aki szerelmes legyen belém.

És most nem arról a történelemről beszélek, mikor anno a gimiben félig lecsukódó szemekkel hallgattam drága Kuji tanárnő érdekes beszámolóit a különféle háborúkról. És nem is arról, mikor kicsivel később az egyetemen tettem ugyanezt. (Vagy éppen nem tettem, mert miközben a kedves tanár urak szónokoltak, én az albérletben, behúzott függönyök mellett tettem úgy, mintha még éjszaka lenne, és szuszogtam vígan az ágyamban…)

Most egy teljesen másféle történelemről van szó. Bebe pasi-történelméről, ami, mint nagyon jól tudjátok, nem éppen egy vidám olvasmány, és az is biztos, ha valakinek meg kéne tanulnia, az első oldalak után rituális harakirit követne el, annyira elege lenne a szerencsétlenségeimből, amiket találna.

Hogy is jutottunk el ehhez a témához? Nyakunkon a Valentin-nap, és az én idei programom ismét a tömény önsajnálat lesz. Egyik délután, mikor lepihentem aludni kicsit, a Franciával álmodtam. Azok, akik hű Bebe-olvasók, tudják, ki az a Francia. A többiek kedvéért elmondom, hogy álmaim pasija, aki hozzám hasonlóan odáig volt a sorozatokért, a nyolcvanas évek zenéiért, és a zombikért. Ráadásul, félig francia volt, innen a becenév is. Pár hónapig minden tökéletes volt. Az egyetemen a padtársam volt angol órán, folyamatosan dumálgattunk, súgtunk egymásnak a dolgozatoknál, összességében a tanárnő agyára mentünk, de nem érdekelt. Mikor részegen összetalálkoztunk az egyetemi bulikon vagy öt percig folyamatosan ölelgettük egymást, és nem győztük hangoztatni, mennyire szeretjük, hogy egymás mellé kerültünk angolon, mert mindketten zseniálisak vagyunk, éppen ezért tökéletesen összepasszolunk.

Aztán második félévtől a “világ legjobb padtársából” hirtelen “miféle Bebe” lett a dologból. Nem köszönt, még akkor sem, ha szembe jött velem a folyósón, még csak rám sem pillantott. Őszintén, halvány lila gőzöm sem volt róla, mi történt. Elintézhetnénk az egészet annyival, hogy á, csak egy mocskos férfi, de nem hiszem, hogy erről lenne szó. Az sem megfelelő indok, szerintem, amit nagyon sokat mondtak, hogy látta rajtam, mennyire odáig vagyok érte. Érte mindenki odáig volt, és láthatóan élvezte a helyzetet! Miért pont velem cseszett akkor ki ennyire, aki, a többiekkel ellentétben, tényleg tudtam is róla valamit, nem pedig csak azért csöpögtem, mert olyan hihetetlenül dögös volt. 

Szerencsére, aztán jött a június, az egyházjog vizsga, ahol hárman neki köszönhettük, igencsak csúnya bukásunk, és ezzel a húzásával sikeresen kitörölte magát a szívemből. Örökre.

Legalábbis azt hittem.

Mert akkor, hirtelen a semmiből előbukkan egy ilyen idióta álom, tényleg, fogalmam sincs honnan, mert még csak nem is gondoltam rá, már jópár hónapja, és páff, máris azon találom magam, hogy a Francia Facebook-adatlapját kukkolom, és, mint a bejegyzésből talán már kiderült, azon gondolkodom, mit tettem, hogy ennyire elrontódtak a dolgok? 

Pedig semmi értelme. Mármint, ezen gondolkodni. A Pázmányra biztos nem fogok visszamenni. Amennyiben mégis, akkor csakis látogatóba, és annak az esélye, hogy ott összefutunk, a karjaiba kap, és közli velem, hogy én vagyok élete szerelme, nélkülem szürke és unalmas, minden angolóra, ráadásul, amíg nem látott, a zombis filmeket sem tudta normális nézni, mert mindig én jutottam eszébe róluk… lássuk be, egyelő a nullával. Sőt, a mínusz kétszázzal is, talán. 

Szóval, szeretném szépen megköszönni a kedves tudatalattimnak, amiért egy ilyen csodálatossss álmot varázsolt elém (bár, amíg tartott, tök jó álom volt, zombi-írtós, romantikus, miegymás), és sikeresen felszakította a régi sebeket! (Csak hogy minél drámaibban fejezzem be ezt a bejegyzést…)

A következő részben: egy másik hasonló dolog a történelemből, ami mostanában nagyon idegesít… talán még a délután folyamán hozom azt is, hirtelen olyan kedvem van, hogy mindent ki akarok írni magamból.

Eredetileg azt terveztem, hogy ez egy ilyen “top legnevetségesebb fészbúk-lájkolós oldal bejegyzés” poszt lesz. Szépen gyűjtögetem is már azokat, amelyeken a legjobban tudok virulni, vagy éppen sírni (nem a meghatódottságtól, hanem mert olyan mértéktelen fizikai fájdalmat okoznak), szinte már annyira a rabja lettem ezeknek az oldalaknak, mint a Tokio Hotel és a Justin Bieber sztoriknak a Neon-blogon (RIP IM-net, és a világ legröhejesebb rajongói történetei, szívünkben örökké élni fogsz).

Nem szeretem a Facebook like-olós oldalait. Sőt, már arra is rájöttem, hogy idegesít, ha a like-ot, lájk-ként látom leírva. Mark Zuckerberg azért teremtette a Facebookot, hogy ott mindenki kiélhesse perverz, like-olási vágyait. Ha nem lenne ilyen funkció, megérteném a több milliónyi oldalt, ahol különféle világfajdalommal teli (Mikor kiírod msnre h szar kedved van 100an rádírnak h mi a baj nemhogy békén hagynának, akire kiváncsi vagy arra ugyis ráfogsz írni..), viccesnek vélt (- Elestél? - Nem! Megöleltem a földet. - Háttal? - Kurva tehetséges vagyok, mi? :D), vagy éppen buddhai szinteket megütő bölcseségekkel (Most már tök 8 hogy tudsz-e helyesen írni vagy nem ,hiszen a neten úgyis mindent rövidítesz amennyire csak lehet és hogy hosszú -e vagy rövid a betű senkit nem érdekel..értik hogy mit akarsz írni azt csá ) találkozhatunk. Így azonban kiakasztanak, és azok a különféle barátaim… khmm… is, akik naponta vagy húsz ilyen oldal “lájkolásával” nyomják tele az üzenőfalam. Amennyiben te, kedves olvasó is az ilyen emberek közé tartozol, ne haragudj, de most kicsit nem szeretlek.

Azok azonban, amiket az előbb ideillesztettem, meg sem közelítik azt, ami most fog következni. Körülbelül két napja láttam egy olyan egyénnél, akit tizenegy éves koromban a “pasimnak” neveztem. Akkoriban a tizenegy évesek még nem igaziból jártak egymással, persze, az úgynevezett randijaink leginkább közös biciklizésekből álltak. Aztán ki is lettem dobva, arra hivatkozva, hogy az anyukája nem engedi neki, hogy barátnője legyen, mert pocsékak a jegyei. Hehehehe. Azt hiszem, ha valaha az életben lesz is még pasim, ez lesz a legpoénosabb szakítós szöveg, amit hallottam.

Kicsit elkalandoztam. De a lényeg, hogy bármilyen régen volt is, bármennyire volt gyerekes marhaság az egész, én két nappal ezelőtt tökéletesen megbántam, hogy én ezt az embert valaha a barátomnak neveztem. Akárhogy nézzük a barát szót, mert azután a bizonyos “járás” után még három évig tényleg nagyon jóban voltunk. Bár a sima barátkozást csak ma bántam meg igazán, mikor az egyéb megnyilvánulásaiból rájöttem, milyen rasszista, és homofób emberrel volt dolgom.

Ismét elkalandoztam. Az a bizonyos szöveg, ami totál kiverte a biztosítékot, a következő volt:

MI LENNE, HA A FÉRFIAK LENNÉNEK A VILÁG ABSZOLÚT URAI?

1. A nőnapot áttennék február 29-ére. 
2. A nyakkendőt nem lenne muszáj megkötni. A sliccet meg felhúzni. 
3. A mellnagyobbító műtéteket besorolnák a TB-támogatottak közé. 
4. Az egyszerűség kedvéért minden nőt ugyanúgy hívnának. 
5. Minden nő allergiás lenne az aranyra, drágakövekre és a bundára. 
6. A női orrban lenne egy speciális filter, ami elnyeli a sör-, izzadtság- és hagymaszagot. 
7. Macskát kizárólag a kínai éttermek hűtőjében lehetne tartani, és a céllövöldében mint céltárgyat. 
8. Minden telefonba be lenne építve egy szerkezet, amely 10 perc után automatikusan bontja a vonalat. 
9. A szalvétát fel sem találták volna. 
10. A lányuk férjhez adása után az anyák egyszerűen elfelejtenék azok létezését is. Így meg lenne oldva az anyósprobléma. 
11. Feltalálnák azt a zoknit, amely magától megtalálja a párját, bárhol is hagyták őket a lakásban. 
12. Az üzletasszonyok mindennapi viselete a bikini lenne. 
13. A vécé ülőke azonnal felcsapódna, amint felkelnek róla. 
14. A szemeteszsákok önállóan elhagynák a házat. 

15. A nők egy évben egyszer menstruálnának, a horgászidény kezdetekor 

 Akár viccnek szánta ezt a kedves kitaláló, akár nem. Engem nem érdekel. Szeretném összehozni őt, és heréit egy romantikus randevúra az egyik tűsarkú cipőmmel. Plusz, azt a többi 793 mocskos férfit is, aki képes volt ezt “lájkolni”. El nem tudom mondani, mennyire gyűlölöm az efféle szexista megnyilvánulásokat. Undorító, gusztustalan, mocskos dolognak tartom azt, hogy valaki egyáltalán ilyet ki merészel gondolni. Nyilván, magam előtt van a kép, ahogy ül a szobájában, veri farkát valami pornóra, és miután végzett eme kielégítő tevékenységgel, elkezd gondolkodni azon, miért nincs barátnője. Hiába gondolkodik, gondolkodik, borsónyi agyával, nem tud rájönni. Aztán, hirtelen megvilágosodik neki minden. Hát persze, ő túl zseniális ahhoz, hogy a buta nők akár rá is merjenek nézni! Eme zsenialitását pedig rögtön be is pötyögte a számítógépbe, és a hozzá hasonló ősemberek, szintén rájöttek: hohó, ebben van igazság! És szép lassan a csorda megnyugszik, mert tudják, megkaparintották a valaha volt legnagyobb bölcsességet.

Hát, kedves, mocskos férfiak, üzennék nektek valamit. Azért itt, mert sajnos a kérdéses oldalon, ahol ezt találtam, pon nem lehet kommenteket írni. Elmehettek mindannyian a kedves anyukátokhoz. Ó, aki mi is? Képzeljétek, szintén nő! Na most mit csináltok? Ha nem lennének nők, ki mosna rátok, ki főzne nektek kaját, hogy ne haljatok éhen, amit amúgy megérdemelnétek ti utolsó kis férgek? Senki. Ha a férfiak lennének a világ abszolút urai, előbb-utóbb, ti nagyokosok éhen halnátok, vagy éppen annyira elviselhetetlen lenne már férfitársaitok bűze, mert nyilván a zuhanyzás is tiltólistára kerülne, hogy tömeges öngyilkosságot követnétek el. Őszintén, nagyon szeretném, ha ez bekövetkezne. Már annak a gondolatától is rosszul vagyok, hogy ugyanazt a levegőt szívom magamba, mint ezek a kis görények.

Kissé elragadtattam magam. Sajnálom. Talán túl is reagáltam a dolgot. És természetesen nem azt mondom, hogy minden pasi ilyen mocsadék, de az a majdnem 800, aki egyetért ezzel a listával, mindenképp tehetne a világnak egy szívességet, és tökön lőhetné magát. 

Feminizmus ide, vagy oda… sosem gondoltam még a férfiakra ilyen lenéző, undorító módon. Persze, sokszor mondom, hogy mocskos mindegyik. De egy kis mocskosság tényleg mindegyikben van, ahogy az igaz, hogy mi nők, túl sokat beszélünk, vagy éppen kibírhatatlanok vagyunk, mikor menstruálunk. De ezek a világszemléletek, mikor a nőket alsóbbrendű fajként, sőt szinte már tárgyakként kezelik, hát nagyon ki tudnak akasztani. 

Ennyi lett volna mára. Bocsánat az esetleges csúnya szavakért.

Az egyik újévi fogadalmam az lesz, hogy nem fogom elhanyagolni ezt a blogot. Két hónapja felé sem néztem, szerintem már csak a nagyon hardcore Bebe-rajongók nézegetik, mi történik erre felé. Nekem meg most pont erre van szükségem. Egy kis kuckóra, ahol szabadon leírhatom, mit is… leginkább az érzéseimet. Hiába van ott a Chorleywood Adventures az nem olyan blog. Úgy értem, olvassa például anyu is. Meg egy nagy halom ember, és mindenki arra kíváncsi, mi történik velem Angliában. Csupa idegen. És nyilván, aki ezt olvassa, az is ugyanolyan idegen, de úgy vagyok vele, ha Te, szorgalmasan járogatsz ide, még mindig kíváncsi vagy rám, akkor már nem is számítalak az idegenek közé. Barát vagy.

Nyálas bevezető szöveg volt, tudom. És valószínűleg hasonló bejegyzések is várnak majd a jövőben. Eeeegen, tudom. Sokszor már én is rosszul vagyok magamtól. Na mindegy, a lényeg, hogy itt most tényleg le fogok írni majd mindent. Mindent.

A ma este. Lillusék balatoni nyaralójába megyünk. Az ASZE, meg Lillus egyik barátnőjének a társasága. Szóval, ember az lesz bőven, pia is lesz bőven, kaja is lesz bőven, már csak az kell, hogy jól sikerüljön a buli. Én nem szeretnék előre ítélkezni (újabb újévi fogadalom, hogy megpróbálok erről leszokni), de Lillus barátnője, meg a társasága, pontosan olyanoknak tűnnek, akik általában lenézik az olyan lányokat, mint én. Tudjátok, nagyon menők, nagyon szépek, miegymás. Persze, mostanában, ha ilyen történik, én felszegem fejem, és azt mondogatom magamnak: tojd le őket magasról, te Londonban laksz, ami sokkal, de sokkal menőbbé tesz náluk! 

Csak nehéz Londonra gondolni, például egy új frizurával, amivel úgy nézek ki, ismételten, mintha tizenhárom éves lennék. Pedig, mikor hazajöttem már egészen emberi fejem volt, talán még azt is sikerült volna elhitetnem emberekkel, életemben először, hogy húsz éves vagyok, erre anyu tegnap elcipel fodrászhoz, és sokkal jobban erősködött, mikor arról volt szó, mennyit vágjanak a hajam aljából. És voilá, itt vagyok, rövid hajjal, amitől olyan fejem van, mintha hetedikbe járnék. 

Te vagy a világ legaranyosabb kislánya! - mondja anyu.

Bertus, nagyon aranyos lett! - mondja apu.

ARANYOS! 

Meghallom, hogy valaki ezt a szót használja rám, és sikítani lenne kedvem. Komolyan. Ha egyedül lennék most itthon, tépném a vadonatúj, rövid hajam, és közben sikítoznék.

Hogy tudnék végre egy kicseszett pasit szerezni magamnak, mikor ARANYOS vagyok? He? HE?

Tudom, léteznek ennél fontosabb dolgok is. Nem a világ vége, ha nincs az embernek pasija. Tényleg nem az. De jövőre már huszonegy leszek, józanon még nem csókolóztam senkivel, és ebből kicsit már kezd elegem lenni. Nem a Nagy Ő-be szeretnék belefutni. Megelégszek egy közepes, vagy kicsi ő-vel is. Csak lenne végre valaki, aki szerelemből szeretne. Persze, nagyon jól tudom, 2011 is ugyanúgy fog elröppenni, akárcsak a 2010, bármiféle esemény nélkül, ezen a téren, de az ember lánya azért reménykedhet…

Nos, most azt hiszem, már tényleg nincs más hátra, mint megnézni a fogadalmakat! Először a tavalyiakat, meg hogy mit sikerült betartanom közülük.

1. Nem nyavalygok a mocskos férfiak miatt.

Ez úgy ahogy sikerült is, az év utolsó pár hónapját leszámítva, mikor nagyon kiakadtam, és még mindig ki vagyok akadva. De erről bővebben majd egy másik bejegyzésben olvashattok.

2. Többet fogok írni.

Ez valahogy nem jött össze. Nem hagytam abba az írást, isten őrizz, de sokkal lassabban tudok haladni bármiféle irománnyal, mint szeretnék.

3. Elkezdek tornázni.

Höh. Igaz, rengeteget fogytam, hála Angliának, és mivel rendszeresen megmászom a chorleywoodi dombokat jobb kondiban is vagyok, de igazán tornászni elkezdenem ismét nem sikerült.

4. Kiírtom a molyokat a szobámból.

Pipa.

5. Önbizalmat növelek.

Majdnem sikerült. Aztán jött a Mocskos Férfi.

6. Boldog leszek.

Többé-kevésbé ez is összejött. Álmaim országában élek, ahová, ha minden összejön, egyetemre is járhatok majd, aztán talán ott is ragadhatok. Szeretem a barátaim, ők is szeretnek engem, és rengeteg olyan sorozatot találtam magamnak, amit rendszeresen nézek. Tudom, tudom, mit gondoltok most. De nekem is is fontos, hát na.

Most pedig, nézzük az idei fogadalmakat:

1. Nem hanyagolom el ezt a blogot, és az írást sem.

2. Próbálok angolul írni, mert máskülönben elvérzek egy kreatív írás szakon.

3. Hetente többször meglátogatom a kávézómat. Nem fog eltántorítani semmi sem.

4. Nem fogok előre ítélkezni emberek felett.

5. Összegyűjtöm a pénzem egy új fényképezőre, nem pedig hülyeségekre költöm.

6. Kitalálom, melyik egyetemre szeretnék járni, felvételizek is, és nem hagyom, hogy bárki befolyásolja a döntésem.

7. Önbizalmat növelek.

8. Végre megkeresem David Tennantot, megerőszakolás céljából.

9. Elmegyek a Doctor Who-kiállításra Londonba.

10. Nem jut eszembe már semmi, de nem akartam kilencnél abbahagyni a dolgokat.

Most már csak tényleg annyi van vissza, hogy nagyon boldog új évet kívánjak mindenkinek! Jövőre találkozunk, ugyanitt! Bulizzatok ma este egy jót, köszöntsétek méltó módon (padlón fetrengve, vagy egy vécé fölé görnyedve) az új évtizedet!

Sosem gondoltam volna, hogy abban a szent percben, mikor nem-hivatalosan húsz éves leszek (vagyis ma éjfél után egy perccel, mivel hivatalosan 14:50-kor születtem), a Dudu ágyában fogok feküdni, a Dudu lakásán, úgy, hogy maga Dudu igencsak dögös farmerben és egy fehér trikóban fog boldog születésnapot kívánni nekem. Úgy, hogy puszit is kapok.

Oké, most nyilván nem érti senki, miért olyan nagy cucc ez, hiszen valószínűleg arról sincs fogalmatok, ki az a Dudu. Ő, kérlek szépen, az a fiú, akibe borzalmasan nagyon… úgy értem, tényleg rettenetesen nagyon bele voltam szerelmesedve, kis nyomi elsős osztályos gimnazistaként. Eeegen. Angol órán az ő, nagy, másodikas osztályukba kerültem, mert ennyire penge voltam, és arra rögtön rájöttem, hogy az az osztály nagyon nem szeret engem. (Próbáltam nem magamra venni, mert egymást is utálták, meg kibeszélték, ott ahol csak lehetett, de azért nagyon rosszul esett, na.) Dudu, volt az első, aki mellé odaültettek páros feladatot megoldani, és az én kis naív szívem, már attól hevesen kezdett dobogni, hogy normálisan szólt hozzám, sőt, beszélgetett is velem.

Bármi történt, bárhogy viselkedtek velem a bunkó osztálytársai (akik közül nem egynek írtam már le magamnak igencsak részletesen a kínhalálát, és egy bizonyos lányt a mai napig nagyon szívesen megetetnék gyilkos krokodilokkal, vagy nemes egyszerűsséggel letépném a lábát és agyonverném vele), Dudu mindig kedves volt hozzám. Most már persze tudom, ő alapból mindenkihez kedves, de kicsi voltam, és olyan borzalmasan nagyon tetszett, hogy azt hittem ez a kedvesség nekem szól. És én vagyok élete szerelme, és bla bla.

Miatta kezdtem el írni a Bridget’s desk-et, ami az első művem a mostani, sajátságos stílusomban, szóval, ha Dudu nincs, nincs se Dream Big, se Jade, se a többi utánuk következő történet. Hálásak lehettek neki.

Tegnap aztán Dudu bulit rendezett a lakásán, ami amolyan Csillus-Bebe szülinapnak, plusz Bebe-búcsúbulinak indult, de mégis mindenki Dudu bulijaként emlegette. Én próbáltam betartani fogadalmam, és nem inni, mégsem ment. Így kerültem Lillával együtt, elég sokszor a semmin röhögve, meg idétlenkedve, Dudu ágyára. 

Éjfélre, már mindenki lelépett, Lillán, Csillun, Annán meg rajtam kívül, mert csak mi voltunk túl részegek ahhoz, hogy ne fogjuk fel: Dudunak másnap meccse van, pihenésre van szüksége. Ezért vette le Dudu az ingét, mert szerette volna jelezni, hogy nekünk is ideje lenne indulnunk. (Bár Lillával hazafelé megbeszéltük, ez nem igaz, ez csupán egy jelzés volt a részéről arra, hogy benne lenne egy orgiában. Igen, még hazafelé is részegek voltunk, jól gondoljátok.) Ettől függetlenül Dudu erősködött, hogy az éjfélt várjuk már meg, ha már szülinapom lesz ma, meg minden. (Mintha legalábbis szilveszterre készültünk volna, akkora lelkesedéssel leste mindenki az órát.) Puszit meg azért, mert gondolom, nem akart bunkónak tűnni azzal, hogy nem csinál semmit. Ettől függetlenül, ismét tizenöt évesnek éreztem magam, és ahhoz is nagyon közel álltam, hogy bevalljam neki, mennyire bele voltam zúgva. (Fene ette volna meg a csupasz, izmos karjait…)

Mikor Csilluéknál nyugovóra tértünk, és Anna bealudt már, így nem tudtam vele tovább beszélgetni, azt hiszem, rájöttem valamire: a kívánságok nagyon sokszor valóra válhatnak. Csak előfordul, hogy néha késnek egy-egy évet.

És, még ha ez így is történt, azt hiszem kijelenthetem: ez egy nagyon szép búcsúajándék volt számomra Angliába.

Szóval, döntöttem… pararararam. Ez volt a dobpergés.

Költözök. Meg nem is.

Minden, ami Angliával kapcsolatos dolog, az mostantól itt lesz megtalálható:

Chorleywood Adventures

és megint, a gyengébbek kedvéért:

Chorleywood Adventures

Azt hiszem, így lesz a legjobb, mert ott tényleg azért több mindent lehet csinálni, és azt hiszem, ha anyun múlik, hamarosan már a fél ország fog olvasni a szerencsétlenkedéseimről. És amennyiben így lesz, hát ki vagyok én, hogy megtagadjak magamtól néhány kedves kommentet? 

Szóval, kedves mindenki, mostantól ismét írhattok nekem megjegyzéseket kedvetekre, itt meg továbbra is olvashattok, szépen csendben.

A blog címéről annyit, hogy fogalmam sincs, miért lett shrugs-and-kisses. Egy nagyon régi Cosmo Girl-ben volt az egyik divatfotó címe, és megtetszett. Meg persze, az is igaz, hogy semmiképp sem szerettem volna valami olyasmit, mint például bebe-aupair vagy angliai-aupair-bebe, mert igaz, hogy ezek legalább lényegretörőek, és könnyebben is megjegyezhetők, de ki tudok akadni az ilyen totál unkreatív címektől (az unkreatív szót az első utálkozó kommentárban kaptam meg a Dream Big-en, és ugyan máig vannak kétségeim azt illetően, hogy létezik ez a szó… mindig jót mosolygok, mikor használom). Így aztán, lehet semmi értelme a címnek, de legalább érdekes, és el lehet gondolkozni azon, hogy mit is jelent, meg mit akartam kifejezni vele.

Semmit, igazából.

Egyelőre még nincs sok minden arrafelé, de majd szépen leírom ennek az egészet, hogy jutottam el idáig, mert elképzelhető, hogy akadnak majd olyanok, akik csak arról a blogról tudnak majd, és igen csúnya dolog lenne tőlem, ha őket megfosztanám az értékes és érdekes (NOT) információktól. Bár nem hiszem, hogy én leszek a legjobb, legmegbízhatóbb forrás arról, milyen egy au pair élete, mert nyilván ugyanígy, sajátos stílusban fogok nyilatkozni mindenről, de azért remélem, ugyanolyan élvezhető lesz (khhm), mint amiket eddig alkottam. (Ó, azok kedvéért, akik Vogels-t is olvasnak: egy csomó fejezet meg van írva előre, ne aggódjak, csak lusta vagyok feltenni őket… mint az életem fő művének szánt alkotást, nyilván nem fogom abbahagyni pikkpakk.)

Szóval, csak azért, mert három a magyar igazság, és mert kissé úgy érzem most, mintha egy teleshop műsorban lennék, a Chorleywood Adventures itt található:

Chorleywood Adventures

(és ha a következő fél órán belül vásárolnak, ajándékba adjuk önöknek a Chorleywood Adventures-t valamint ráadásként még egy Chorleywood Adventures-t. Hívjanak most!)

Bár nem szeretném. Mert borzalmasan hozzánőtt a szívemhez. Mert Tumblr. Meg valamiért nem tudom, de nagyon szeretnék most ragaszkodni ehhez. 

Viszont, azzal, hogy elrepülök Angliába, szerintem 12, anyu szerint már csak 11 nap múlva, a blog átalakul valamiféle tájékoztatom-anyut-hogy-élek-mindenki-mást-meg-arról-hogy-telnek-napjaim-Chorleywoodban bloggá. Ezzel még nem lenne semmi gond, mert már szerintem tök jó például a mostani dizájn ehhez, mert csudijó kis hátteret találtam ki neki, bár szerintem ez a rózsaszínes is édes, de a helyzet az, hogy anyu szerint költözni kéne, mert… nem tud kommentelni.

És hiába keresgélek, egyszerűen nem találok olyan Tumblr-dizájnt, amin van kommentelési lehetőség. Látok blogokon ilyeneket, de ott meg nincs kód megadva, nyilván mert valami spéci dizájnról van szó, amit direkt azokhoz a blogokhoz készítettek. (Persze, ha valaki tud nekem valami hasonló spéci dizájnt alkotni, én szívesen fogadok bármiféle felajánlást.)

És úgy érzem, annyit igazán meg kéne tennem anyuért, hogy hagyom kommentekben garázdálkodni, ha már itthagyom, meg minden. Mert a Blogspotnál ugye, például, lehet vígan kommentálni. Mégis, hiába keresek édes Blogspotos dizájnokat, amik azért akadnak… tényleg úgy érzem megszakadna a szívem, ha itt kéne hagynom a Tumblr-t. Igaz, csak részben, mert a mindenféle és The Vogels maradna a helyén (főleg az utóbbi, azok után, hogy órákat szenvedtem a hátterével). De mégis…

Hjajj, nehéz döntés ez. Nagyon nehéz. Nem tűnik annak, tudom… de mégis az. Mert itt, ha nem tudom kifejezni magam szavakkal, csinálok például egy ilyet:

és mindenki rögtön tudja, mire gondolok. Vagy nem, mert igazából nekem sincs halvány fogalmam róla, mégis mit tudnék kifejezni ezzel az animációval. Ebben az esetben viszont:

máris egyértelmű a helyzet.

Az írás, az úgy általában csak magától jön, mivel úgyis egy csomószor itt lógok Tumblr-en, csak gyorsan átváltok másik blogra, körülbelül két kattinással, és sálálá, már tudok is írni. Ha költöznék, máshová, az lényegesen több kattintást jelentene, és talán lusta lennék folyamatosan életjelet írni. Bár az is elképzelhető, hogy nem igazán lesz ennyi időm a Tumblr előtt dögleni.

Ami negatívum, a kommentelés hiánya, ugye. Meg, hogy nem jöttem rá, hogyan lehet Facebook, vagy Twitter, vagy fotóalbum linkeket beszúrni a linkekhez. Szóval, összességen, ha úgy nézzük, sokkal több a negatívum, mint a pozitívum, de akkor is… szeretem ezt a blogot. 

Régen jelentkeztem már, tudom. Ennek több oka is van. Részben például az, hogy a gépemen nem működik a net. Illetve, működik, de olyasmi sebességgel, hogy a régi betárcsázós internet fénysebességgel rohan ehhez képest. Elvileg holnapra már helyreáll a dolog, de akkor is… nem láttam sem az új SupNatot, sem TVD-t, sem Glee-t. Ami szörnyű. Nekem szükségem van a sorozat-adagomra. Még jó, hogy némileg tudom vigasztalni magam az első évados Hősök DVD-immel. De azért mégsem ugyanaz, persze.

Mindegy, jöjjenek a fontosabb dolgok.

Van munkám!

Mármint au pair munkám!

Oké, ez így hirtelen jött, szóval mesélek bővebben. Meséltem arról a nőről, akivel múl hét vasárnap volt telefoninterjúm. Körülbelül, asszem szerdáig vártam választ, írt az Ildikó, meg minden, hogy még mindig várjak, mit beszél a biztosítóval, meg hogy engem választ-e, meg a többi.

Aztán, csütörtökön jött az e-mail, hogy a nő nem engem választott. Oké, szokjunk hozzá, hogy nevén hívjuk: Theresa. Akkor kicsit kiakadtam. Oké, nem kicsit. Teljesen totális depresszióba zuhantam, néztem Hősöket, és legszívesebben nem foglalkoztam volna semmi mással, csak a különféle szuperképességes kalandokkal. Sírni, nem sírtam. Eleinte. Azt hiszem, túl voltam már azon a ponton, hogy bármi is érdekeljen, a Hősökön kívül.

Végül, amikor elmentem aznap zuhanyozni, mégiscsak kitört belőlem a zokogás, aztán onnantól már nem is igazán sikerült abbahagynom. Bár, nem csak szomorú, de eszméletlenül dühös is voltam. Már tényleg úgy éreztem, valaki nagyon-nagyon rosszat akar nekem, annyira rosszat, hogy nem engedi azt, hogy akármi is összejöjjön nekem az életben. Nem tudtam volna megtippelni, ki lehet az, de abban biztos voltam, hogy szerettem volna az illető nyakát megszorongatni egy kicsit. Meg egyebek. A véresebb részletek a fantáziátokra bízom.

Másnap, aztán szépen anyuval is összevesztem. Így belegondolva, talán ez jó is, mert ha nem veszünk össze, akkor nem kezdek el másik ügynökség, vagy au pair közvetítő honlap után kutatni, nem kell az egyik regisztrációhoz megadnom a fax-számom, nem akarom visszakeresni az e-mailjeim között, hátha ott megtalálom valahol, és akkor nem látom Ildikó e-mailjét sem, amiben azt írja, Theresa aztán engem választott, és ha minden igaz, estefelé küldi a meghívó levelem is. Gyorsan felhívtam, hogy úristen, ez most tényleg? És igen, tényleg. Az egyelőre még talány, mitől gondolta meg magát, de ha holnap megyek Ildikóhoz repülőjegyet foglalni, meg fizetni, majd azt hiszem megkérdezem tőle.

Összességében, most nagyon boldog vagyok! Október 11-én, azaz 15 nap múlva repülök Londonba! Jejejejeje! (Mármint, maga a család Chorleywoodban lakik, ami egy kis falu, Londonhoz közel, de ez már csak részletkérdés…)